Tizedik adás

Ferencz Győző, egy irodalmi paródiával készült. A kérdés: Kit parodizált?

Váratlan öröm

Egész nap pénz után szaladtam,
de semmit sem kerestem, és
délutánra végül feladtam,
vágy, hit, cél, mind csak tévedés.

Lüktettek rossz idegcsomóim,
a roncsolt szív, agy és tüdő
megint hiába dolgozott, ím,
bekerít lassan az idő.

Be kár, barátaim, hogy így kell
a testnek elpusztulnia!
Megszégyenűlt reményeimmel,
fáradtan indultam haza,

mint buta pondró araszoltam,
magam sem tudom mért, tovább,
s nem bántam volna, hogyha ottan
eltapos egy óriási láb.

De én léptem valami sárga
anyagba az út közepén,
és ettől aztán egycsapásra
oly jókedvre derültem én.

Eh, meglátjuk, mit hoz a holnap!
Mit számít harc és vereség!
A cipőmre ragadt dolognak
illata hazáig kisért.

Otthon vártak a gyerekek rám,
Gőzmozdony lett - - , robog.
Az élet mindig tartogat, lám,
egy váratlan lócitromot

Mélyen tisztelt Főszerkesztő Úr!

Vagyok bátor nagybecsű figyelmébe ajánlani jeles szaktársamat és barátomat, Kosztolányi Dezső urat, akinek nevével talán méltóztatott is már találkozni, minthogy ő az élet jelenségeinek búvárlatában eddig is igen serénynek mutatkozott, és a természettudományok különféle ágazataiban is számottevő eredményeket ért el. Ornitológiai szárnypróbálgatásait Pacsirta című könyvében összegezte például, a delirium tremens tüneteivel kapcsolatosan pedig Hajnali részegség című tankölteményében vetett papírra néhány találó észleletet. Van azonban egy műve, ezúttal nem Hajnali, hanem Esti, és nem részegség, hanem Kornél éneke, amelyben speciálisan a búvár mint olyan kerül a górcsöve alá. Itt azt a figyelemre méltó megfigyelést teszi ez a sokra hivatott szerző, hogy "minden búvárnak oly nagy a képe". Amivel nyilvánvalóan arra akar rávilágítani, hogy az emberiségnek az a túlnyomó többsége, amely nem búvár, a jelenségeknek csupán a víz fölötti részéről rendelkezik képpel, képzettel, képesítéssel, míg ellenben a búvár a víz alatt is tájékozódván nagy, sőt oly nagy képet tudhat magáénak.
Szerencsétlen barátom eddig tehetsége javát úgynevezett szépirodalmi művek kigondolására fecsérelte, most azonban, ha Főszerkesztő Úrnál megértő fülekre találnának ajánló soraim, végre valódi képességeit tudná latba vetni. Kérem, szíveskedjék alkalmazni nagybecsű lapjánál Kosztolányi urat. Régi titkos vágya ez a szívének, de olyan szerény, gátlásos ember, hogy engem, az ismertebb írót kért fel a közvetítésre. Szorgalmas tolla a magyar búvárság, a magyar búvársajtó dicsőségére válnék, higgye meg! Kérem, okvetlenül táviratilag értesítse őt.

Maradok kiváló tisztelettel
alázatos híve,

Karinthy Frigyes

Békés Pált a FEKETE csapatból, pedig arra kértük, hogy írjon Kosztolányi Dezső nevében Karinthy Frigyes részére ajánlólevelet egy újsághoz.

Tisztelt Főszerkesztő úr!

Barátom, akit ezen ajánlással küldök Önhöz, nem ismeri levelem tartalmát. Az Ön előtt álló fiatalember betegesen szerény, és képességeinek fölemlegetése zavarba ejtené. Maradjon köztünk, amit írok.
Karinthy Frigyes géniusz. Tizenhét nyelven beszél. Plusz az állatokén. Fültanúja voltam, amikor az Állatkertben elbeszélgetett a madárpókkal. Gondolja meg: egy ízeltlábúval?! Milyen kapós is lenne az Ön lapjában egy interjúsorozat az állatkert lakóival!
Rajong a technika vívmányaiért, vonzza a veszély. Én Zeppelinekre és tengeralattjárókra küldeném riportra, és ugrás közben készíttetnék vele interjút egy ejtőernyőssel. Meglátja milyen izgatott lesz, ha szembesül e lehetőségekkel.
Egyébként repülni is tud. Ha a főszerkesztő úr kinyitja az ablakot és odaveti: "Na, Frigyes, röpüljön az Állatkertbe, hozzon egy schnellriportot az oroszlánnal, de az egyik szárnya itt legyen, a másik meg ott!" - a szeme sem rebben.
Végül még valami: ragyogó nekrológ-szerző. Néhány perc alatt készít tárgyszerű, ám szívfacsaró búcsúztatókat. Leghelyesebb, ha előre megíratja vele korunk jelesebb személyiségeinek nekrológját. Az egész parlamentét, valamennyi akadémikusét az összes íróét - ábécé-rendben. Ha eljön az idő, csak előhúzza a Karinthy-féle nekrológ-kataszterből a megfelelő lapot, és már közölheti is. Ha húzódozna, pirítson rá: "Teher alatt nő a Frigyes!"
Higgye el, ő írja majd az én nekrológomat is, meg a sajátját - azt át nem engedné senkinek -, és persze az Önét is, főszerkesztő úr.
Maradok tisztelettel, mindkettőjük jóakarója:
Kosztolányi Dezső

Amit e lap eszünkbe vés:
a hiú törtetés kevés -
besző
a szó,

a sok beszéd, az alja-nincs,
ha szánk ki nem kiáltja: kincs,
ha ép
a nép,

s ha nem cselekszünk máris itt,
ha el nem visszük Párizsig
a hont,
a hunt,

tán örökkétig marad itt,
ha nem követnek valakit.
Hörög
a rög,

a rossz ugar, a maradi,
amikor belemar Ady,
s Babits
bebocs-

átja a friss, az új hadat,
hát rajta, itt a pillanat:
kövess,
kevés

hadam, én tollal harcolok,
és új zászlótok fellobog,
hiszen
viszem!

Nyugat-dajka

Dajkám volt, teje növelt férfivá,
S cirógatása tanított járni,
Nyakamba vettem akkor a szavakból,
S szép eszmékből horgolt világot,
Karcsú lábain, mint tűsarkú cipőkön a nők,
Foxterrier ügetett mellettem.

Vándorlásomban dajkám epét köpött,
Emlője ecetet fröcsögött utánam.
Hazatérve se láttam többet a mellét,
A hátát mutatta nekem, míg csak élt.

Meggyászoltam mégis,
Sértettségem kalapját levettem előtte,
A holdat örökmécsesnek gyújtottam a sírján,
Zárkámba is beáradt a fénye,
Kiszabadulván fejfájába tőle tanult,
S kínban érlelt szavakat véstem.

Aztán este lett, az irodalmi díjakat
Igazsággal, rágalompelyvával tömve
Fejem alá gyűrtem, s végül elpihentem
Két nemzedék között a pad alatt.

MIT KAPTAM A NYUGATTÓL?

Bukott diák, hatodik gimnazista,
úgy rákaptam, mint soha semmire.
Az árokparton kaptam rá Babitsra,
én voltam ő, s ő testté lett ige,
bennem lakott, belőlem szólt ki már-már,
beszélt velem, beszélhettem vele,
mint apámmal, ülhettem asztalánál.
És kaptam Kosztolányit, fény-karéjt,
megtudtam tőle, hogy menjek tovább,
kaptam tűz-nappalt és füstszürke éjt,
egy kis szigort, tágas gyerekszobát.
A zord Füstöt is ajándékba kaptam.
És helyet, mindig helyet a Nyugatban.

Ezután Kiss Judit Ágnes a FEKETE csapatnak adott föl egy verset:

Nyugat a Mában

Bús nagy szemeimnek
Voltál fényessége,
Hóhér-világban
Cella sötétsége,
Cella sötétsége.

Hajómnak kikötő
Zord télben, hév nyáron,
Hóhér-világban
Voltál szikla-zátony.
Voltál szikla-zátony.

Perc-emberkéidnek
De sok kegyet tettem,
Hóhér-világban
Nálad melegedtem.
Nálad melegedtem.

Vers-hitemnek voltál
Tegnapja és mája
Hóhér-világban
Zsugorodott mája
Zsugorodott mája.

Szabó T. Anna a FEHÉR csapatnak adott föl egy igen nehéznek bizonyult verset:

Kik voltunk egykor, új hegedősök,
Lázongás kereső, vad, nyugtalan árnyak,
éjjeli dolgú hadak betűkatonái?
S ki voltam én, ki bizonyítani vágytam,
érek valamit! Jöttem zárt szobákból,
Két szemem erővel feszítettem nagyra,
néztem, átnéztem üvegvalómon,
tánc helyett mentem halálos bálba,
szerelmes lettem, falanxba álltam,
úgy robotoltam, sosem nyafogtam,
nem voltam gőgös úr-primadonna -
komolyan vettek, mégis nevettek,
furcsa ruháimat szimatolták,
kinéztek kicsit engemet mégis,
vállamat vontam, tettem a dolgom.

Átok! Átlátok, már mindent értek,
tudom, kilóg a lovagi vértek
alól a lóláb, és szemeimmel,
szörnyű szememmel, röntgen-eszemmel
meglátom őket, megírom őket.
Kevés az idő, későre jár már,
leteszem lírám, leteszem kardom,
magosan állok, visszatekintek,
fáradt vagyok már, nem mondom: en garde...!
De akik látnak, kiáltják: Jeanne d'Arc!
S követnek engem, jönnek utánam.

Végül Lator László a FEKETE csapatnak olvasta föl az utolsó verset:

MIT KAPTAM A NYUGATTÓL?

Csodáltalak! Azóta is te vagy
nekem Észak, Dél, Kelet és Nyugat.
Te voltál a mindenható király,
mindegy volt, állsz vagy ülsz vagy mit csinálsz,
úgy gondoltam, tudom is én, miért,
máshova nem írhatok, csak beléd.
Mégis meguntam szavaidon át-
sugárzó steril filozófiád,
a tételeket, a képleteket.
Törököt fogtam, nem nekem, neked,
s megszöktem tőled. De akárhogy is,
Mihály, nekem csak te voltál Babits.
Mégis, most is, ha lehet, ha szabad
volna, megcsókolnám szent talpadat.